The Big Wedding Day

Mostanában elszaporodtak a blogokon az esküvős bejegyzések, így hát én sem lóghatok ki a sorból. Petivel 8,5 év után úgy döntöttünk, most már legalizáljuk a kapcsolatunkat, ahogy az a szlovák értesítőnkön is rajta állt:) Tulajdonképpen viccesen döntöttünk az időpontról: Peti tavaly karácsonyra kapott a cégben egy ajándékutalványt egy alacsony-tátrai wellnesközpontba. Szeptemberre foglalt helyet, hogy addigra Panni is nagyobbacska lesz már, és még nem is lesz olyan hideg. Mi lenne, ha ez lenne a nászutunk? Így hát szeptember 7-én hozzámentem életem pasijához.

Nagyon sokat nem foglalkoztunk a szervezéssel, sokáig azt sem tudtuk eldönteni, mekkora lagzit szeretnénk. A mi szűk családunk nagyon nagy, Peti egész családja 16-17 személyből áll partnerekkel együtt. Nem akartunk sok pénzt kiadni, hisz én is anyaságin vagyok most, és a hitel sem valami elhanyagolható összeg... Így abban maradtunk, hogy szombaton tartunk egy kisebb lagzit (26 személy és két kisasszonykánk), vasárnapra pedig meghívjuk a család többi tagját és a barátokat. Ami nagyon jó döntés volt. Istenien éreztük magunkat mindkét nap, bár én már szombaton eléggé el voltam fáradva, és este 10 órakor már legszívesebben hazamentem volna:) Előtte egész héten sütöttünk, takarítottunk és intézkedtünk.

A gyűrűket Léván, Peti anyukájának unokatestvérénél rendeltük meg. Egy ékszerüzlet kirakatán, egy hatalmas fotón láttuk meg őket, és azonnal megegyeztünk, hogy nekünk ez a gyűrű tetszik. Nászajándékként Peti szüleitől kaptunk egy csomó aranyat, amit beadhattunk. Ez volt az első pont, amikor rájöttünk, hogy tényleg összekötjük az életünket. 

Amilyen határozatlan egyéniség vagyok, még azt sem tudtam eldönteni, igazi menyasszonyi ruhát szeretnék-e, vagy egy egyszerű fehér ruhát. Győrben, a Victoriában néztem ki egy sima pántos fehér rucit, de szerencsére nem volt az én méretemben, és mire megjött az én méretem, addigra nálunk egy kis faluban, Füssön, ahol a fene sem gondolta volna, hogy vannak szép menyasszonyi ruhák rendkívül olcsón, megtaláltam az Igazit, meglátni és beleszeretni alapon. 

Rá pár hónappal, már júliusban leegyeztük a lakodalom helyszínét, nagy szerencsénk volt, hogy még szabad volt szeptember elején. Augusztusban kaptunk egy fülest, hogy a tulajdonos nem tiszta, és a zenészünk is átment egy másik helyre, így még az utolsó pillanatokban lefoglaltuk a helyet a másik étteremben, ahol egyébként egy alapsulis osztálytársnőm a tulajdonos barátnője, így baráti áron számolták az akciót.

Azonnal megrendeltük az értesítőket és a meghívókat is, és amit tudtunk, személyesen adtunk át.

Ezután nem maradt több intéznivaló, csak vásárlás és vásárlás. Panni ruciját hagytuk utoljára, és neki vettük a legtöbbet, tudva, hogy mennyit hányik:)

Az utolsó szabad hetemet anyunál töltöttem Pannival. Voltam próbafrizurán, jött hozzánk pedikűrös, sütöttünk, takarítottunk, lány- és nyárbúcsúztatóztunk, majd eljött a Nagy Nap. Két napig meg sem álltunk, és még hétfőn is akadt tennivaló bőven. Szombaton még azt sem tudtuk, hol fogunk fényképezkedni. Reggel fél 10kor már a fodrásznál ültünk az anyuval. Ezután elmentünk unokatesóm feleségéhez sminkre, Peti addig az autót diszítettette - a díszítést és a csokrainkat szintén egy unokatestvérem készítette. Ekkor már ott volt Peti unokatestvére és barátnője, akik fényképeztek minket. Hazafelé egy tó mellett mentünk el, épp egy pár fényképezkedett, így meglett a mi helyünk is:)

Ezután már minden begyorsult és összefolyt. Még arra emlékszem, ahogy menyasszonyi ruhában csipegettem a grillcsirkét gombával, a rengeteg emberre a konyhánkban, aztán hogy lépek ki az autóból a faluház előtt, és nem tudjuk, mit csináljunk, mikor menjünk be, a polgármesterre, aki idegesebb volt, mint én, én csak boldog voltam és vigyorogtam, hogy keressük a gyűrűket Peti bátyjánál, mert tőle elvették és dobozba tették, a röhögésre, mert a fényképész nem győzte lefényképezni a hitvesi csókunkat, így ismételni kellett, majd az anyakönyvvezetőre, aki nem bírt továbbmenni a szövegben (mint utólag kiderült, hatalmasat pukkantott épp a lányunk), majd arra, hogy a polgármester az apuról beszélt, és én abban a pillanatban elbőgtem magam... Majd a rengeteg köszöntőre, hogy dudálva megyünk végig a falun (kétszer, mert otthon hagytuk a fele cuccunkat), majd 12 kilométerre Megyerre a lagzi helyszínére. És bár sokat hallottam a sógornőmtől, hogy azért nem volt olyan jó a lagzink, mert vőfély sem volt és neki hiányoztak a programok (pedig ő 8-kor lelépett a kis unokahugommal), de nekünk mégis ez a nap volt az igazi, a legszebb, a legjobb, és nem is szerettem volna másmilyet.

Bár még azóta sem szoktam meg az új nevemet, és semmi sem változott, szeretném, ha valami új, valami más, valami jobb jönne ezután. Remélem, azért valami változni fog idővel. Dolgozom rajta:)

És akkor egy-két kép, még mi sem kaptuk meg a többit.