D. Tóth Kriszta: Lolával az élet

 A 2012-es év első könyvélménye, ami valóban élmény volt számomra. Már nagyon, nagyon régen megvettem magamnak ezt a könyvet, akkor, amikor először bukkantam Kriszta rovatára a Nők Lapja hasábjain. Nem vártam sem többet, sem kevesebbet attól, amit kaptam. Csak aranyos kis történeteket a gyereknevelés szépségeiről és persze nehézségeiről. A könyvben a Nők Lapjában megjelent cikkek vannak csoportosítva témák szerint, Lola egy fejezeten belül pár hónapos, és két éves is lehet. De egyáltalán nem zavaró ez az ugrándozás az időben, sőt kifejezetten érdekes volt megismerni Lola fejlődését pl. biliügyben:) Azóta megjelent a könyv második része, a Nagylánykönyv, nemsokára beszerzem magamnak. Végülis mindjárt itt a szülinapom...

 Végezetül a kedvenc részem a könyvből:

"Nem volt más a világon, csak mi ketten. Sokáig. Alex persze végig ott élt, követett bennünket, bárhová mentünk, és ez jó volt. De figyelni nem tudtam rá. Mint ahogy magamra sem. Csak Lolára, aki akkor már egy kicsit sem volt félelmetes, annál inkább követelőző. Követelte a napom minden percét. Meg az éjszakáimat. A testemet és a lelkemet. Szép volt, de nagyon, nagyon fárasztó. Eltelt vagy három hónap, mire le tudtam venni a szemem Loláról. Aztán még három, mire mi kettem, az újszülött mama és a csecsemő papa egymásra is tudtunk figyelni. És még egy fél év, mire rászántuk magunkat, hogy emlékeztetjük magunkat arra, milyen volt előtte.

Amiből persze semmi sem lett, mert utána már képtelenség fölidézni, hogy milyen volt előtte. Soha semmi nem lehetett már úgy, ahogy előtte volt. Ha elszöktünk vacsorázni, róla beszélgettünk, Alex és én. A sarki portugál étteremnél messzebb nem nagyon merészkedtünk, és az előételnél tovább nem bírtuk az erőltetett Lola-semleges csevegést. Aztán jöttek a sztorik pelenkákról, éjszakai alvásról, szoptatásról, gyerekorvosról, fognövesztésről, és az élet többi rendkívül fontos dolgáról. Kipirult arccal tömtük magunkba a főételt, és nem kértünk desszertet. Már kabátban voltunk, amikor a számlát hozták, hogy fizetés után azonnal mehessünk. Szinte futottunk haza, és amikor beértünk a szobájába, suttogva kértünk tőle bocsánatot, hogy elhagytuk néhány órára."