Kórházban...

Az utolsó kiscipős bejegyzésben írtam, hogy egy kicsit túlhajtottam magam. Lehet, igaz is volt, a háttérben mégiscsak egy kis vírus húzódott meg, amivel aztán sikerült megfertőznöm fél rokonságomat... Öröm az ürömben, hogy Kispeti nem kapta el, talán az anyatejnek is hála. 

Addig azt hittem, nincs rosszabb annál, ha beteg vagyok, magatehetetlen, és másnak kell gondoskodnia rólam és a gyerekeimről. De van rosszabb, amikor a gyerekeim betegek... Engem a vírus hétfő éjjel látogatott meg, és egész kedden ki voltam ütve. Panni szerda délben még egész jól érezte magát, délután viszont már felöltözött, mint egy kis eszkimó, hogy ő fázik a 20 fokos melegben. Az öltözködési mániájának tudtuk be ezt, hisz van, hogy naponta 20-szor öltözködik át. Azután elkezdte, hogy fáj a pocakja. Majd egyszer csak a semmiből hatalmasat hányott... Nem is ijedt nagyon meg, jobban bánta, hogy bepiszkította a fiús pólóját... Szó mi szó, másnap estig 10-szer használta a kis homokozóvödrét. Vedelte a vizet, és minél többet ivott, annál több jött ki belőle (mint aztán a készültségen megtudtuk, leghamarabb 2 órával a hányás után szabadna inni...). Csütörtökön nagyon lázas, fáradt volt, alig bírt elvánszorogni a wc-ig, rossz volt nézni. Mivel Peti is elkapta a kórt, sógoromat ugrasztottuk, jöjjön el értünk az anyumhoz, inkább Pozsonyban legyünk, ha menni kéne a készültségre. Mivel kevéssel Tamás megérkezése után tizedszer is hányott szegény lánykám, már nem volt kérdés, bevisszük-e... Kispetit Anitánál hagytuk a cókmókjával együtt, mi pedig célbavettük a készültséget.

Panni nem szereti a dokikat, a kivizsgálást. Meg persze szlovákul sem nagyon ért, így eléggé meg volt ijedve szegény. A készültségről rögtön a kórházba irányították, mert már ki volt száradva, és sok volt az aceton a vizeletében. Este tíz körül kerültem szobára. A legrosszabb az volt, hogy Pannit elvitték tőlem, egyedül vitték kivizsgálásra, vérvételre, infúzió bekötésére. Nagy trauma lehetett neki, hisz nem értette, miért viszik el, és visszahozzák-e egyáltalán... Annyira sírt szegénykém, végig lehetett hallani a folyosón. S vele együtt bőgtem persze én is a szobán... Akkor kijött belőlem minden, a kialvatlanság, hisz két napig én voltam beteg, következő éjjel Panni miatt nem aludtam, és csütörtökön is egész nap ugrásra készen álltam, Kispetit is el kellett hagyni egy időre... Ez az éjszaka sem volt jó, Pannit zavarta az infúzió, és mivel mozgatta a kezét, nem csöpögött neki. Lázas is volt, két óránként lázat mértünk, valamint rettentő szomjas volt, de a nővérke csak reggel felé engedett neki két-három kanál teát inni.

Pénteken - valószínűleg az infúzió hatására - elég jól nézett ki a Panni. Még a széklete is megjavult estére, pedig enni nem evett semmit. Szerencsére jól gondoskodtak rólunk, a nővérkék és orvosok kedvesek voltak, óvónéni is járt (ráadásul magyar), aki játékokat, kirakót, logikai feladatokat, később festéket is hozott. Egész nap ment a tévé, meséket kapcsoltak be. Az evéssel volt gondunk, ugyanis rá sem volt hajlandó nézni az ottani ételre, pedig a krumplipürét, rizst és húst is nagyon szereti. Az almakompóttól viszont, amit reggel-délben-este kapott, már én is agybajt kaptam (persze azt sem ette meg).

Szombaton jött a nagy letargia... Rossz volt nézni a mindig ugrabugra, cserfes lánykámat, aki a nagy kórházi pizsamában, dudival a szájában, csicsimacival ténfereg egyik ágytól a másikig. Nagyon levert volt, azt mondanám, hogy feladta. Reggel is fél tízkor kelt csak fel, majd fél órás ébrenlét után fél háromig csak aludt. Én meg már halálra untam magam, közben meg féltem, hogy most mi lesz. Peti érkezése hozta kicsit vissza az életbe. Persze enni megint nem evett, saját mondása szerint "banándiétát" tartott, öt banánt falt fel aznap, amit ott-tartózkodásunk alatt kilóra ettünk...




Vasárnap már egész jó volt a kedve, de nem engedtek haza, csak kedden délelőtt. Addigra már én lettem nagyon depis, hisz amúgy sem csináltak vele semmit, orvosságot sem kapott, csak diétáztatták, amit otthon is tudnék, és figyelnem kellett a folyadékbevitelt és -leadást. Este olvasni sem lehetett, mert 8-kor oltották a villanyt, az internet-adatjaim kimerültek, így se pinterestezni, se horgolni nem tudtam... Csak rágtam a körmeimet. Ráadásul Kispeti is nagyon hiányzott már, és a tejet is, amit lefejtem, mindig ki kellett öntenem...
De végre itthon vagyunk. Bár Panni még mindig nincs teljesen jól, hasmenése van és nehéz belediktálni az ételt, kedvetlen és fáradt, azért remélem, hamarosan visszatérünk a rendes kerékvágásba. Én is még depis vagyok, de majdcsak túljutok rajta. Gondolom akkor, amikor Panni is teljesen felgyógyul.



Végezetül köszönök mindent anyunak, aki segített az első hányásoknál, mosott, feltakarított (majd ő is elkapta a kórt), Tamásnak, aki eljött értünk és intézkedett a készültséggel kapcsolatban is, mindkettőjüknek a gyerekfelügyeletért, Peti anyukájának, kedvenc anyósomnak, hogy fertőtlenítette az egész lakást, és közben ki is takarított (hát volt mit, szégyellem is a pofám rendesen), mosott, vasalt, és Petinek, aki minden nap meglátogatott minket, hozta a sok banánt, és tartotta mindkettőnkben a lelket. KÖSZÖNÖM!


A legnagyobb köszönet a keresztszülőket illeti, mindenért hálásak vagyunk, majd megyünk a házban segíteni:)


 
christine blogja Blog Design by Ipietoon