A szoptatásról...

Panni tegnap volt 6 hetes. Végre "bármit" csinálhatnék, ha lenne hozzá kedvem, és nem fájna folyamatosan valamim, mindig más, most éppen az aranyerem (vagy a varrataim, majd a doki csütörtökön megmondja).

6 hete másra sem tudok gondolni, kb. 3 óránként, sokszor még az etetések közben is, hogy mi legyen a szoptatással. Mert már beleőrülök. Komolyan mondom, már azt szeretném, hogy történjen valami, vagy menjen el a tejem, vagy jöjjön meg végre (inkább a második variáció), de ez a köztes állapot egyszerűen sz@r úgy ahogy van. Azt sem akarom, hogy ne szopizzon a gyerek, mert inkább keveset, de mindenképpen egyen anyatejet is, de így éjjel van, hogy másfél-két órát is fent vagyunk, mire szopizik, tápszert eszik és sikerül visszaaltatnom. Másfél óra múlva pedig elméletileg kezdhetnénk elölről az egészet, ha Panni felkelne, de szerencsére azt azért nem teszi meg velem. 

Az egész szerintem a kórházban kezdődött. Előtte titokban arra gondoltam, hogy lesz sok tejem, és nem kell majd vásárolni a tápszert. Hétfőn reggel 5-kor betolták a szobára a gyereket, hogy most már csináljak vele, amit tudok, de azért még be-benéznek segíteni (megjegyzem, ha arra vártam volna, hogy mikor mutatják meg a pelenkázást, amit beígértek, pár nap múlva alig tudtam volna kivakarni a gyereket a szrutyiból). Fura volt, hogy Panni csak nyűgösködik szopizásnál, rángatja a fejét, állandóan lecuppan rólam. 2 nap múlva, amikor már hullafáradt voltam az egész napos bőgéstől és a 24 órás szoptatástól, és elbőgtem magam a gyerekorvos előtt is, akkor kezdtek el foglalkozni velem. De akkor már késő volt, a mellem kemény mint a kő, mellbimbó kisebesedve, gyerek kiéheztetve. Gyorsan zuhanyoztassam a  melleim és fejjem le, Panni pedig kapjon egy kis fecskendő tápszert. Sokat nem segített... Másnap egy másik "tejes" nővérke jött rá, hogy befelé fordul a mellbimbóm, az lehet a baj. Azóta kalappal szoptatok... De ekkor már Panni a 3500 grammos kezdősúlyáról 3150-re fogyott. Majdnem haza sem akartak engedni a kórházból. Persze ez azért is van, mert ahány napos a baba, annyiszor 10 ml tápszert kellett volna kapnia, ő még az utolsó nap is 20 ml-t kapott...

Én már mindent kipróbáltam. Iszom a teákat, homeopátiás bogyót szedek, sört iszom, túrót eszem, megpróbálok 3 litert inni egy nap, de hiába. Hogy ne legyenek olyan hosszúak a szoptatások, most már inkább lefejem a tejet, és cumisüvegből etetem (egyébként kalap nélkül már egyáltalán nem fogadja el a cicimet). Így legalább azt is tudom, hogy mennyi tejem van. Egy nap 200 ml-t sikerül lefejnem összesen a két mellemből. Ami, valljuk be, szinte semmi... Így hát tápszerezünk ezerrel.

Szóval alig várom már, hogy Pannus elérje a bűvös 6. hónapot, hogy már elkezdhessem hozzátáplálni. De azért belül fáj az, hogy nem tudom szoptatni, szerintem kell neki is az a kis hozzábújás, az anyja melege. Azért este még mindig cicin altatom el... Egyébként nem tudom, mit vártam, a családunkban szinte senkinek sem sikerült szoptatnia sokáig, még így is én húzom legtovább...

Panni első hónapja

Ma kaptam Petitől másfél óra szabadot, elvitte Pannit sétálni és bevásárolni. Igaz, már itthon vannak, de a kicsi lány még alszik, én meg egy jóóót fürödtem és molyoltam egy kicsit.

Nem is tudom, hogyan jellemezném ezt az első hónapot. Számomra eléggé kimerítő volt, és azt hittem, hogy Panni sokat sír, de ahogy olvasom Az első 12 hónap című könyvet, vagy fórumokat, esetleg babás újságokat, úgy látom, hogy Panni egy elégedett, boldog baba, nem sír olyan sokat. De kezdjük az elején.

A szülés, hát hogy is mondjam, gyors volt:) Úgy indultam neki az egésznek, hogy nem fog fájni, hisz kifizettem az epidurális érzéstelenítőt, beszúrják, nyögök kettőt és már meg is lesz a baba. Attól féltem csak, hogy nem fogom észrevenni, hogy megkezdődött a szülés, és hogy ezek már az igazi fájások. 

December 8-án, szombaton erős késztetést éreztünk arra, hogy kipróbáljuk a babakocsi összes lehető összerakásának módját. Addigra a babaszobán kívül már mindent előkészítettünk, a szoba úgyis ráér pár év múlva. Este sütöttem egy jó fűszeres csokit, igazság szerint csak azt bánom, hogy keveset ettem belőle és a nagyját ki kellett dobni egy hét múlva:) Vasárnap reggel fél 4-kor arra ébredtem, hogy gyenge fájásaim vannak. Számoltam a perceket a fájások között, és a fájások tartamát is. Gyorsan rájöttem, hogy ezek már bizony 5-perces fájások... 2 óra múlva felkeltettem a Petit, hogy itt az idő. Én még elmentem zuhanyozni. 7 órakor vettek fel a kórházban, kivizsgáltak, azt mondták, hogy ma még szülésre egyáltalán nem néz ki. Szégyelltem is magam, hogy tényleg nem ismertem fel az igazi fájásokat:) Azért elküldtek a "lihegőre", hogy később még kivizsgálnak. Fél 10 körül mér kétrét görnyedtem a fájásoktól a lihegő ágyán. Arra gondoltam, hogy ha ma ebből nem lesz szülés, én itt halok meg. Elhívtak kivizsgálásra, alig bírtam már menni. A doktornő meglepődött, hogy már itt tartok, és azonnal vittek előkészíteni, megkaptam a beöntést, borotváltak, zuhanyoztam, stb. Kb. dél körül lehettem a szülőágyon, doktornő megvizsgált és azt mondta, hogy már nem győzik beadni az érzéstelenítőt. Itt gondoltam először arra, hogy inkább meghalok, mint hogy érzéstelenítő nélkül szüljek:) A többire nem is nagyon emlékszem, csak arra, hogy amikor már a kicsi lány nyomakodott kifelé, de még nem szabadott nyomni, na az volt a legrosszabb. Aztán meg a gátvarrás. Na meg hogy az egész után reszkettem, mint a kocsonya. És még a fiúra, aki feltolt egy emelettel feljebb a szobára, tisztára elszédültem a gyorsaságtól... Meg arra, hogy nem érzem még anyukának magamat. Meg hogy igazából nem is hiányzik még a lányom, hagyjanak pihenni. Másnap reggel 5-kor hozták a lányomat, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Még most is, hogy kaptam ezt a másfél órát a páromtól, a lányomra gondoltam, babakönyvet olvastam, és azon gondolkodtam, hogy mindent tud-e már abból, amit a könyvben az egy hónapos korhoz írtak. De tud. Ő egy okos lány.

Elég kevés a tejem, úgyhogy tápszerrel toldjuk még meg az etetést. Így sokszor másfél órát is eltart (éjjel is), hogy megetetem, átpelusozom és leteszem aludni. Elég kimerítő, de nem adom fel. A héten eljutottunk odáig, hogy ha éjjel leteszem a kiságyba, akkor egy idő után magától elalszik, nem kell órákat ringatni. Igaz, 5x kell odamennem visszadugnom a dudit a szájába, de egy idő után elalszik. Nappal még nem nagyon van el maga, sokmindent nem tudok mellette csinálni, de pl. a porszívó hangjára elalszik, így napi szinten összekötöm a kellemeset a hasznossal, és felporszívózok. Nem igazán érti még, miért zümmögök a csörgővel a feje körül, és minek ragasztok a kezére állatokat, de hiszem, hogy nemsokára belejön a játékba:) Itt-ott jókat mosolyog már, bár még csak reflexszerűen, és van két gödröcske az arcán. A fejét gyönyörűen megtartja már nagyon rég, ha hasára fordítom, akkor nagy nyöszörgések mellett, de felemeli a fejét, és el is fordítja jobbra vagy balra. Tud már ránk fókuszálni, és szemével követi a tárgyakat (pl. azt a zümmögő csörgőt a feje körül:) Már nem is kancsalít. Jól megszorítja az ujjunkat, és nem utolsósorban irtó büdöseket tud alkotni:) Egyébként nagy színésznő, tegnap elkezdett köhögni, hogy azzal álcázza a pukikat:)) Minden nap jó nagyokat sétálunk, a babakocsiban vagy az autóban azonnal elalszik. A fürdést kezdi élvezni, bár utálja, ha áthúzom a fején a trikót. Ja és Kerozintól a Tíz kicsi rénszarvas a kedvence. Ne kérdezzétek...:) December 24-én megszületett az unokatestvére, Emma is, az anyunak jó karácsonyi-szülinapi-névnapi ajándéka lett.

Hát ezt tudja a mi kicsi lányunk egy hónaposan (igaz, már 5,5 hetes:)